FOGALMA, JELENTŐSÉGE, FELADATAI, SZINTJEI

A virágkötészet a kertészeti lexikon leírásában, a dísznövények egyik felhasználási módja. Általában vágott virágok és levélzöldeknek is nevezett vágott zöldek, ritkábban élőnövények feldolgozásával foglalkozik, ezek elrendezésének művészete.
Más meghatározás szerint, a virágkötészet a virágdíszítő művészet legfejlettebb ága, vagy másféle megfogalmazásban, a környezetkultúra talán legkifinomultabb eleme.
Lényegre törőbb az olyan meghatározása, hogy a dísznövény-termesztés által előállított virágokból, gyűjtött növényekből ipari segédanyagokat felhasználva hoz létre kedvező esztétikai hatású virágkötészeti munkákat.
Költői megfogalmazásban: a virágkötészet olyan néma alkotó tevékenység, amely mélységben, tartalomban és általánosságban, csak magával a természettel hasonlítható össze.
A virágkötészet fogalma, a meghatározása, talán a legáltalánosabban az is lehet, hogy a különféle virágok és egyéb növényrészek, valamint az egyéb hozzávalók – kellékek – igényes elrendezése.
A jelentősége, hogy képes növelni az általa felhasznált virágok és egyéb növényrészek, valamint más anyagok, kellékek esztétikai és pénzbeni értékét. Oly módon, hogy egyben hozzájárul az ember szép iránti, vagyis esztétikai igényének a kielégítéséhez.
Ez az életszínvonallal együtt változik, ha nő az életszínvonal, akkor növekszik a virágkötészeti munkák keresettsége is, és fordítva.
A feladatai sokrétűek. Közülük a következők a legfontosabbak:
- az emberi sorsfordulók, mint a születés, a ballagások, a házasságkötés és az elhalálozás alkalmával az illő virágdíszítés,
- a családi, a vallási, a társadalmi és egyéb ünnepek virágokkal is meghittebbé, ünnepélyesebbé tétele,
- az igényes virágkötészeti munkákkal:
                                 o a közízlés fejlesztése,
                                 o az embertársaknak örömszerzés,
                                 o az ember környezetének barátságosabbá tétele.

Alapvetőek:
• az ízlés – első kerék,
• az érzék – második kerék,
• a kitartás – harmadik kerék,
• a tudás – negyedik kerék;

Kiegészítőek:
• a fantázia – motor,
• a gyakorlás – üzemanyag,
• az igény – indító-kulcs,
• a mértékletesség – fék,
• az önbizalom – tengelykapcsoló,
• az önképzés – sebességváltó
• a tehetség – kormány,
• a törekvés – gáz.

Virágkötészet története

Az emberiség története és a virágok felhasználása ismereteink szerint egyidősnek tekinthető: a szocializálódott ember a kezdetektől kapcsolatban állt a virágokkal, noha virágkötészetről, a virágok tudatos elrendezéséről természetesen ekkor még nem beszélhetünk.
Az első – egyes források szerint bizonyítható, mások szerint feltételezett – virágkötészeti alkotások a Kr. e. 3000-400 között virágzó, fejlett kertkultúrával rendelkező, Szemirámisz királyné függőkertjéről híres Mezopotámiában jelentek meg, a belső terek dekorációját virágfüzérekkel, girlandokkal, gyümölcstálakkal és vázadíszekkel oldották meg, temetkezési helyeiket rózsával és örökzöld cserjékkel borították be.
A virágok kompozíciókba rendezésének első vitathatatlan emlékei az ókori Egyiptomhoz kötődnek, Kr. e. 2500-ból származó falfest-ményeken és domborműveken találkozhatunk az első virágos alkotásokkal. Történelmi feljegyzések szerint az ókori egyiptomiaka virágokat már különleges tartóedényekbe, a vázák őseibe rendezték, a virágok kultúrájuk fontos elemei voltak, virágdíszeket használtak temetések, felvonulások alkalmával, vagy egyszerűen az asztal, a lakás fő díszeként. A virágtartók anyaga leggyakrabban arany vagy ezüst volt. A termek falait virágfüzérekkel díszítették, a vendégeknek csokrot vagy egy-egy szál virágot nyújtottak át. Egy fennmaradt írás szerint az egyik ünnepre 40 000 virággal gazdagon díszített rúdcsokrot rendeltek, emellett virágtálakat és kézben, függesztve vitt girlandokat is készí-tettek. A felhasznált virágok kiválasztásában hangsúlyos szerepe van azok szimbolikus, főként vallási jelentésének. Például az Isis istennőt jelképező, és „a napisten felé forduló” lótuszvirág az egyiptomi kompozíciók gyakori virága, de előszeretettel alkalmazták a gyakorta kötegcsokorba kötött papiruszsást is. A nagyobb rendezvények résztvevői parókájukat is lótuszbimbókkal vagy lótuszvirágokkal
ékesítették, emellett virágkoszorúkat, csokrokat, füzéreket viseltek. A piros virágú lótuszból font koszorú a szerelem titkos jeleként szolgált, de az isteneknek bemutatott virágáldozat főszereplője is a lótusz volt. Más virágokat is termesztettek dísz-, illetve gyógynövényként, elterjedt volt a gránátalma, a búzavirág, mimóza és a mákfélék használata.
A hölgyek gránátalma virágjából, lótusz sziromból, olajfa és mirtusz levélből készült nyakláncot, és diadémszerű fejkoszorút viseltek.
A temetkezésben is fontos szerepe lett a virágoknak: az elhunytat kedvenc virágaitól is elbúcsúztatták, a múmiák az ún. halotti virágokból (búzavirág, mákvirág, mályva, sáfrányos szeklice, szarkaláb stb.) készült koszorút viseltek.

III. Ramszesz fáraó Amon isten tiszteletére 500 virágoskertet létesíttetett a papságnak, és számtalan virágkoszorút adományozott a templomok díszítésére is, ami alátámasztja azt a tényt, hogy már ebben a korai időszakban kimondottan virágkötészetre specializálódott szakmának is léteznie kellett, emellett külön temetőkertész és zöldségkertész szakma is létezett.

Az ókori görög civilizációban (Kr. e. 1100-300) szintén fontos szerepet töltöttek be a virágok, sőt, az antik népek közül talán a görögök virágkötészete volt a legfejlettebb.Igaz, többnyire nem csokorba kötve használták fel a virágokat, sokkal gyakrabban készítettek füzéreket és koszorúkat belőlük, az istenek szobrait ezekkel díszítették, de koszorúval jutalmazták művészeiket, nyertes atlétáikat, és csatáik hőseit is, gyermekek születésekor az ajtóra függesztették, frissítő díszként a saját fejükre is tették, de a kegyeleti kötészetben is ennek a készítménytípusnak jutott a legnagyobb szerep. (Nem közismert, de a koszorúk használatát kis-ázsiai népektől vették át.) Az egyiptomiakhoz hasonlóan a virágok és egyéb növényi díszek kiválasztásánál a görögök esetében is saját szempontok érvényesültek. A legnépszerűbb felhasznált levéldíszek a tölgyfalevél, a babér, a borostyán, valamint az illatos fűszernövények voltak, a görögöknél ezek közül kiemelkedő szerepe volt a fény istenének, Apollónak szentelt babérnak. (A babérlevélből font tömör alapú koszorúk ma is görög koszorú néven ismertek.) A legkedveltebb virágok a rózsa, a jácint, a loncfélék, az ibolya és a liliom voltak, de különböző színű és formájú tulipánokat, szarkalábakat és margarétákat is szívesen alkalmaztak.
A sírra mirtuszkoszorúk és liliomszirmok kerültek. A papok és papnők virágkoszorúkat viseltek a fejükön, és a népszónokok fejére is mirtuszkoszorút fontak. A görög menyasszonyok fehér rózsakoszorút viseltek (később ezt a rómaiaknál a hajba tűzött narancsvirág váltja fel). A lakomákon a férfiak fejüket, karjukat rózsakoszorúkkal díszítették,
a terített asztalon megjelentek az első virágkötészeti asztaldíszek.
A tűzött virágtálak őseinek kialakulása is ekkorra tehető, a görögök előszeretettel helyeztek virágokat színes kerámiatálakba. A vázadíszek felhasználása leggyakrabban az esküvőkön volt szokás. Az említett koszorúk, girlandok, füzérek mellett gyakran használtak tirzus-botot és botcsokrokat is. A tirzus (thyrsos) borostyánnal, termésekkel, szőlővel
és szalagokkal díszített bot volt, amely a csúcsán egy szőlőfürtöt jelképező fenyőtobozt viselt, és a bor istenének, Dionüszosznak (rómaiknál Bacchusnak) a jelképe, az istenség tiszteletére tartott ünnepségek, a Bacchanáliák elengedhetetlen kelléke volt.

A rómaiak (Kr. e. 800. – Kr. u. 476) – más kulturális területekhez hasonlóan – a virágkultuszt is görög mintára alakították ki, a fő eltérés a felhasznált virágok mennyiségében volt megfigyelhető: a Római Birodalomban sokkal nagyobb tömegben alkalmazták a virágokat, állítólag volt olyan lakoma, ahol olyan sok rózsaszirmot használtak fel, hogy a vendégek egy részét rosszullét kerülgette. Ekkorra tehető az árukertészetek megjelenése mellett a virágkötészet mint kézműves iparág megjelenése is, bár egyes karthagói és athéni leletek tanúsága szerint a görögöknél is létezett a korabeli „virágbolt” intézménye.
A készítmények köre hasonló a görögöknél említettekhez, gyakrabban találkozunk azonban vázadíszekkel, melyekben a főszerepet a rózsa és a liliom játszották, de a szegfű elterjesztésében is a rómaiak játszották a főszerepet. A virágfüzér (girland) és a virágszőnyeg a rómaiak körében is nagy népszerűségnek örvendett, a lakomák, ünnepek helyszínét
ezek mellett virág- és gyümölcskosarak, vázák is díszítették. A győztes hadvezéreket a lábuk elé szórt virágszirom-szőnyeg fogadta, de a rómaiak előszeretettel szórtak virágszirmokat az ágyra is. A szerelmesek szintén a rózsát részesítették előnyben: többnyire rózsakoszorú díszítette homlokukat.
A nyitott fejkoszorúkat arany- vagy ezüstszállal átfonva rangot és kitüntetést jelző készítményt kaptak, melyek mindig babér- vagy tölgylevélből készültek. A koszorú római neve (corona) változatlan formában maradt fent a későbbi uralkodói jelvény neveként.

Az egyiptomiak mellett az ókori kultúrák történetében a kínaiak játszották a legnagyobb szerepet a virágkötészet kezdeteiben. Történelmi emlékek szerint az ősi Kínában a Han-korszak alatt (Kr. e. 207-től Kr. u. 220-ig) már foglalkoztak a virágok elrendezésének
művészetével. Ez alatt az időszak alatt a virágok fontos szerepet töltöttek be a vallási nevelés és a gyógyászat területén. A buddhista, a taoista és a kunfuciuszi tanok követői egyaránt virágokkal díszítették vallásuk oltárát a Kr. u. 618-906 közötti időszakban. A vágott virágok vízbe való állítása, a vallási szertartásokon és a gyógyászatban betöltött szerep mellett, az ókori kínaiak szeretetüket és elismerésüket is gyakran virágok ajándékozásával, vagy virágok más módon való ábrázolásával (festmények faragványok, hímzett elemek létrehozásával) mutatták ki. Mivel a buddhista tanítások tiltják az élet bármely
formájának elvételét, a vallási célra csak igen „takarékosan” vágtak virágot, jellemző volt (főleg kezdetben), hogy minden összeállításban csak egyféle virágot használtak.
A kompozíciók összeállításánál mindenkor tekintetbe vették az adott virágok, levelek szimbolikus jelentését. A bambuszág, az őszibarackfa és a körtefa virágos ága például egyaránt jelképezte a hosszan tartó életet. Más virágok, mint a tigrisliliom, a gránátalma és az orchideafélék a termékenységet jelképezték. A legnagyobb tiszteletnek mindazonáltal
a „virágok királya” nevet is viselő peóniák örvendtek, melyek a gazdagságot, a jó szerencsét és a társadalmi elismerést jelképezték. Az egyes évszakoknak is megvolt természetesen az uralkodó virága, így a tavaszt a pünkösdirózsa és az őszibarackvirág, a nyarat a lótusz, azt őszt a krizantém, a telet pedig a kínai kajszi virága és a fehér nárcisz
uralta.

Az 500 és 1453 közötti időszakban a Bizánci Birodalmat kell megemlítenünk a virágdíszek felhasználásának történetében, amelynek a Római Birodalom bukása után nagy szerepe volt a római kultúra virágkötészeti művészetének továbbvitelében. A bizánci kultúrkörben a kúp alakú formák voltak a legjellegzetesebbek, ami a virágkötészetben
is megnyilvánult. A kúpszerű alakot kirajzoló zöld leveles ágakat kelyhekben vagy urnákban helyezték el, majd gazdagon díszítették feltűnő színű virágokkal és termésekkel.
A leggyakrabban alkalmazott növények a margaréták, a liliomok, a szegfű és a különböző ciprusok, fenyőfélék voltak. A bizánci kultúrában találkozhatunk először a színes szalagok virágkötészeti felhaszná-lásával.

A virágok kompozíciókba való rendezésének szokása Európa nyugati részén csak kb. Kr. u. 1000 körül, a középkor „legsötétebb” korszakának elmúlásával honosodott meg. A népvándorlás évei nem kedveztek a kertkultúrának, ezen belül a virágkötészetnek sem. A román kor (X-XII. század) időszaka alatt a virágok termesztése és a virág-díszítés is a kolostorokba szorult vissza, és még sokáig a legnagyobb szerepe a templomok és kolostorok kertjeinek, illetve a várkerteknek volt, ahol ebben az időszakban növényeket élelmezési és dekorációs célokra egyaránt termesztettek. A keresztes háborúkból visszatérő hódítók érdekes és új növényeket hoztak magukkal a Közel-Keletről, ennek eredményeként az európai országok lakosai olyan növényekkel is kísérletezhettek a virágkötészetben, amelyeket korábban nem is is- mertek. A felhasznált virágok köre nagy változáson ment át, jó példa erre, hogy a rózsa és a liliom – a pogány világ fontos motívumai – hogyan vált eleinte tiltott növényből később egyházi szimbólummá.

A gótikus művészeti korszakban (XII-XV. század) a virágszimbolika további fejlődése volt megfigyelhető, amit az ember és a virágok a kolostor- és várkertekben kialakult szorosabb kapcsolatával magyaráznak. Néhány ekkor kialakult jelentéstartalom napjainkig
is fennmaradt, a liliom (főleg a fehér liliom) a tisztaságot, erényt, a mimóza az érzékenységet, a mirtusz a szüzességet és a szeretetet, míg az ibolya a szerénységet, tiszteletet jelképezi.
A kertművészetben valódi nagy fellendülést csak az olasz reneszánsz hozott, ugyanakkor a virágkötészet csak kissé lemaradva követte ezt a folyamatot, ez volt az a korszak, amikor a legtöbb klasszikus virágkötészeti stílus első csírái megjelentek.

A XVXVI. század fordulójára a virágkötészeti alkotások a mindennapok részévé váltak, és a virágokat a legkülönbözőbb anyagokból készített edényekbe és tálakba állították. Gyakori volt a márvány, a velencei kristály és a bronz használata. A gazdagon díszített vázákat elsősorban a firenzei kerámiaüzemek készítették, köztük kimondottan a virágoknak kialakított, különböző furcsa, csöves vázákkal. Az üvegedények ma is egyik leghíresebb műhelye Muranóban alakult meg ebben az időszakban. Teljesen új elemként jelent meg ebben az időszakban a trópusokról származó termések (ananász, gránátalma, eper díszalmák) virágkötészeti felhasználása, mellyel többek között a színkontrasztok hatása is hangsúlyozható volt. A legfontosabb ebben a korszakban használt virágdíszek a bokréták, fejkoszorúk és virágfüzérek voltak, a legkedveltebb virágok pedig a rózsa, a liliom, a rozmaring, a szegfű és a viola.
A koszorúkötés tulajdonképpen a lovagkorban vált általánossá Európában: a rózsafüzérkészítéssel együtt az erkölcsi nevelés része volt. A XV. század végén már több, mint 20 koszorúnövényt használata volt divatban közülük sok kimondottan illatos volt (majoránna, rozmaring, menta, levendula, viola, szegfű, liliom, rózsa stb.).

A barokk korszakban (XVII-XVIII. század) kertművészetét a szabályos, geometrikus elrendezés hatotta át, a művészeti kor jellemzője az igen gazdag díszítés, szinte túlzó szín- és formagazdagság jellemezte. Mindez természetesen a virágkötészetben is jelentkezett:
a paloták belső tereinek díszítését grandiózus, színekben és formákban tobzódó csokrokkal, kosarakkal oldották meg.
XVII. századra fontos szerephez jutnak a szárazvirágok is: elsősorban az illatos, aromás virágokból és levelekből kötött csokrokat hordtak magukkal az emberek, hogy „távol tartsák a bajt”, de már ekkor meg- jelenik a ma „pot-pourri”-nak nevezett illatos zsákok
szekrények illatosítására való felhasználási módja is.
A XVIII. században már sokféle virágtartót készítettek, többek között ekkorra jelentek meg az azóta is gyakran alkalmazott asztali porce-lánvázák, melyekben a fényűző virágcsokrok
elsősorban az arisztokrácia otthonait díszítették. Ebben az időszakban alakult ki a vázák kandallópárkányra – illetve nyáron a tűztér elé – való helyezésének szokása, ugyanakkor többnyire a lakás középpontjában elhelyezett asztalokat is csokrok díszítették.
A felhasznált virágok, növények köre természetesen országonként némileg változó volt, Angliában például a rózsák, szegfűk, nőszirmok, pünkösdirózsák, szarkalábak, sisakvirágok és mályvarózsák voltak a nyár legfontosabb virágai, az őszi időszak főszereplőjévé az erre az időszakban Európában is elterjedt krizantém csak körülbelül egy évszázaddal később vált.

A klasszizmus korszakához, illetve városi polgárság életstílusához kapcsolódóan ezzel párhuzamosan jön létre a biedermeier irányzat, ami a virágkötészetben is fellendülést hoz, sajátos stílusirányzatot kialakítva. Jellemzője a formakötészet hangsúlyozása, mely merev, mesterkélt formákhoz ragaszkodik. A virágok egyedileg nem érvényesülnek, csak tömegükben, a teljes készítmény formájával adnak díszítő hatást. A készítmények közül gyakran alkalmazott a virágokkal letűzött tömör görögkoszorú-alap, a félgömb formájú csokor, a süveg- és tányércsokrok, valamint a virágokból megformált füzérek, tárgyak, állatok, karneváli díszek, melyeket tüllel, szalaggal gazdagon díszítettek.
Nagy fellendülést kapott a szárazvirágok használata is, ami elsősorban a nagy utazások alkalmával készített herbáriumok, préselt virágok ihlette szép házi gyűjtemények készítésében nyilvánult meg, ekkor készültek el az első szárazvirág-csokrok. Az alkalmazott szárazvirágok sokfélesége később folyamatosan csökkent, és csak a XX. század
vége felé indult újra fejlődésnek.

A XIX. század közepén, a romantika stíluskorszakában a korábbi szabályos, merev formákat a lazább, természetesebb elrendezésű csokrok és kosarak váltották fel. A laza, fesztelen kompozíciók nagy részére a grandiózus méretek voltak jellemzőek. Újabb lendületet vett a távoli földrészekről behozott egzotikus növények felhasználása és nemesítése, a választék folyamatosan alakult és bővült. Egyre nagyobb jelentőséghez jutottak a ma klasszikusan vezető kultúrának számító rózsa, szegfű és krizantém.
Ugyanebben a korszakban kezdett (újra) elterjedni az egyféle virágból álló kompozíciók készítése, melyet ekkor már a mai vágottzöldek elődjeivel, néhány szál fűvel, sással vagy akár páfránylevéllel együtt helyeztek a vázába. Divatosak voltak a feltűnő színkontrasztok is. Ekkorra számos virágkötészeti témájú könyvet is kiadtak, melyek elsősorban a különleges alkalmakra előállított kompozíciókkal (virágfüzérek, asztaldíszek) foglalkoztak.

A XIX. és XX. század fordulóján az eklektika stíluskorszaka köszöntött be, ami a virágkötészetben a neobarokk makart-csokor megjelenésével és elterjedésével járt (a név Hans Makart bécsi festőnek állít emléket). Ezekben a készítményekben a legszembetűnőbb a csokor mozgalmassága, változatossága. A nagyméretű csokor mindig sokféle
(honos és egzotikus) virágot és levelet tartalmazott, kedvelt kelléke volt a pálmalevél, a pávatoll, de gyakran trópusi lepkékkel, kagylókkal is díszítették.

A XX. század elején beköszöntő szecesszió, és ennek jegyében a hagyományokkal való szakítás a virágkötészetben gyakorta érzelgős, „hatásvadász” munkák megjelenésébentükröződött. Ezekben az előszeretettel alkalmazott népies motívumok mellett gyakran művi hatású figurákat, tárgyakat helyeztek el (pl. lant, óra, galamb stb.)
Az Amerikai Egyesült Államok területén is egyre komolyabb teret hódított a virágkötészet, az európai mintát új fajokkal tarkították (pl. dáliák, sarkantyúvirágok, azáleák, kaméliák).
A főállású háziasszonyok körében egyre divatosabb lett a műkedvelő virágkötészet, így a virágcsokrok hamarosan minden otthonban megjelentek.

A II. világháború utáni időszakban a virágkötészet fejlődése – érthető módon – megtorpant egy időre, majd az 1950-es években megalakult német virágkötő iskolák jelentőségének megnövekedésével indult újra. A több évszázados múltra visszatekintő, dekorációs szemléletű kötészet Moritz Evers hatására mellett létrejött az ún. vegetatív stílus, amely honos növények felhasználását szorgalmazta, és így egy időben, azonos élőhelyen megtalálható növények felhasználásával készült kompozíciók létrehozásában mutatkozott meg, fő jellemvonása a természetes megjelenés volt.
Az 1950-es, 1960-as években jön létre a ma is használatos spirálkötési technika. Az 1960-as évekre Európában is egyre inkább teret hódított az ún. vonalas-grafikus kötészeti stílus, mely a japán ikebana jegyeit közvetíti, és kevés, de feltűnő díszű anyaggal dolgozik. Ezzel rokon hatást képvisel az 1960-as évek végén megjelent paralel stílus, mely párhuzamos vonalakra építi fel kompozícióit, amit egyenes szárú virágok és erre merőlegesen álló levelek felhasználásával alakít ki. Fontos szabály, hogy az alapanyagokat nem szabad például drótozással megváltoztatni, ami a felhasználható növények körét nagyban leszűkíti.

Az 1980-as évektől egyfajta kísérletezés indult a virágkötészetben, ennek egyik eredménye az ún. struktúra stílus létrejötte. Ennek fő jellemvonása, hogy a virágokat foltszerűen, szerkezetben használták fel, térben kissé megmozgatva. Ebből az alapból emelkedtek ki a vonalas elemek, illetve indák, melyek összekapcsolták a szerkezeti részeket.

Az 1990-es években az íves formák divatja terjedt el, a technikák közül pedig – a meleg ragasztópisztoly 1980-as, majd a hideg ragasztó 1990-es megjelenésével) egyre nagyobb teret nyert a ragasztásos technika, a hagyományos drótozás rovására, ezzel együtt a dekordrótok díszítőelemként jelennek meg a kompozíciókban.

A XXI. század elején, napjainkban a virágkötészet további fejlődését elsősorban a dísznövénytermesztő és kellékeket forgalmazó cégek évenként változó trendjei, új irányzatai befolyásolják, a felhasznált virágok, növényi részek egy része folyamatosan változik,
új és új kultúrák jelennek meg a piacon, ami szintén nem marad hatás nélkül. Jellemző, hogy az új kialakítási formák, a modern és posztmodern irányzatok mellett klaszszikus stílusjegyeket viselő készítmények is gyakorta feltűnnek, a stílusok szinte egymás mellett élnek a mai virágkötészetben. Az új ötletek, új irányzatok megvalósításának, a virágkötészet változásának, fejlődésének gyakorlatilag nincs határa. Vagy ha mégis, akkor az emberi fantázia határával esik egybe.

Oldal: Virágkötészet története!
Online dísznövény gondozás, minden ami virágról szól és Debrecen története! - © 2008 - 2024 - kryszta.hupont.hu

Az ingyenes honlapkészítés azt jelenti, hogy Ön készíti el a honlapját! Ingyen adjunk: Ingyen Honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat